1. fejezet

1. fejezet

Mint minden nap, most is elmentem a könyvtárba, csak hogy egy kicsit később kelljen visszamennem az árvaházba.
A könyvtár mindig is az egyik kedvenc helyem volt – az iskolámtól pár percnyire állt a főutcán, és eléggé kihalt volt, így egyedül lehettem. Semelyik ismerősöm sem járt oda – az árvaházból mindenki vagy viselkedési problémákkal küzdött, vagy csak szimplán utált olvasni.
Ami azt illeti, én sem annyira olvasni jártam oda, tekintve, hogy diszleksziás vagyok. A könyvtárosnénik se kedveltek engem, mivel folyamatosan mozogtam – vagy egy könyvvel a kezemben sétáltam, vagy a ceruzával a kezemben méregettem az épületnek a méreteit és a szerkezetét.
Minden esetre, a könyvtárban mindig egyedül lehettem, ami körülbelül az egyetlen hely, ahol egyedül lehetek. A suliban folyamatosan emberekkel vagyok körülvéve, akik viccet űznek belőlem, mert árva vagyok – amit nem igazán értek, ugyanis nem értem, miért vicces, ha valakinek a szülei halottak -, amikor visszatérek a koszos árvaházba, akkor pedig vagy tíz másik emberrel vagyok összezsúfolva egy szobába, akik soha nem fogják be – és van közülük egy pár, akiknek viselkedési problémái voltak.
Hogy én is közéjük tartoznék-e?
Mondthatni.

Sosem nagyon értettem az emberi érzelmeket. Tudok szarkasztikus lenni, sőt, mindig az vagyok, ezzel viszont az a probléma, hogy folyamatosan megbántok valamit – nem tudom, hogy mikor kinek milyen kedve van, miért akadnak ki kisebb dolgokon, és a végén – miért nevetnek ki a hátam mögött, miközben amúgy kedvesek velem. Ez a dolog sokszor bajt okozott – amikor visszaszóltam a tanárnak, pedig én csak meg akartam mondani a saját igazamat, vagy amikor például valakinek lángra lobbant a ruhája, és engem hibáztattak érte. Nem értettem, miért mondanak hazugságokat, amikor ők is és én is tudtuk, hogy nem én voltam.

Most már egy kicsit jobban tudom értelmezni az embereket. Kicsit olyanok voltak ők nekem, mintha robotok lennének – minden egyes ember másféle. Az egyiknél, ha megnyomom ezt a gombot, így reagál, a másiknál viszont máshogy. Akárhányszor új emberekkel találkozok, kíváncsi vagyok, hogy náluk mi működik máshogy.

A másik viselkedési problémám az az volt, hogy nagyon bezárkóztam. A tanárok meg a pszihológusok azt mondták, hogy depressziós vagyok az anyám halála miatt. Lehet, hogy igazuk van. Az anyám meghalt hét éves koromban, ahol már csak a kihűlt testére találtam rá a folyó mellett. A rendőrség kikérdezett, és nyomozni kezdtek, aztán egy idő után feladták, és kijelentették, hogy öngyilkosság volt.

Nem hittem nekik.

Onnantól kezdve már nem voltam annyira életvidám, inkább csak nagyon szarkasztikus. Nem sokat reméltem az élettől, mert féltem, hogyha valamiért reménykedek, csak jobban fog fájni, ha a végén nem történik meg.

Tudtam, hogy nem egészséges így gondolkozni, így az érzelmeimet a rajzaimba folytottam. Általában robotféleségeket rajzoltam, és inkább a részletessgre mentem – az alkatrészeket is lerajzoltam, a méreteket, az anyagokat, amiket használnék, és persze, hogy mire használnám. Az egyik nap elloptam egy füzetet a suliból, és azóta abba rajzolom a terveimet, bár sosem gondoltam, hogy meg fogom őket valósítani.

A könyvtárban is mindig ezt csináltam, ahogyan ma is. Ültem az egyik asztalnál, a lábamat folyamatosan pattogtattam, miközben a legújabb tervemet rajzoltam.

Azt hittem, a mai nap is olyan lesz, mint a többi. Persze, nekem sosincsen szerencsém.

Az egész azzal kezdődött, hogy hallottam, ahogyan a csap csöpög. Ezzel nem is lett volna gond, és nem is zavart, amíg egy pár perccel később rájöttem, hogy a könyvtárban nincsen mosdó. Ami azt jelenti, hogy csap sincsen.

Lassan felnéztem. Abban a pillanatban egy kattanást hallottam, majd az egész könyvtár sötétségbe borult, csak az antik ablakokon szűrődött be egy kevés fény. A csöpögés egyre hangosabb lett, ami azt jelentette, hogy a „csap” egyre közelebb jött. És bevallom, félni kezdtem.

Tizenkét éves voltam, természetesen még nem akartam meghalni, úgyhogy az egyetlen ésszerű dolgot tettem – felkaptam a rajzfüzetem, és a csöpögéstől minél messzebbre futottam.

- Segítség! - kiáltottam. A következő pillanatban egy olyan morgást hallottam, amibe szerintem belerezgett az egész épület. - Valaki! Segítség!

És érdekes módon, tényleg jött a segítség. Már az ajtónál voltam, amikor valaki berontott rajta, és majdnem fellökött.

- Kérlek, segíts... - kiáltottam neki, mire az alak felém fordult. Talán 25 éves lehetett,de fiatalosnak tűnt. Fekete haja és gyönyörű zöld szemei voltak. Izmosnak látott, és akár el is mehetett volna a megmentőmnek, ha lett volna nála fegyver. De nem volt. Csak egy toll.

Mi a baj? Mi történt? - kérdezte a fiú felém fordulva. A kezében úgy tartotta azt a tollat, mintha azzal akarná halálra döfködni azt a valamit, ami követni kezdett engem.

Valami van az épületben.

Ebben a pillanatban az egyik könyvespolc eldőlt, és majdnem rám esett. A fiú még éppen időben húzott el, majd maga mögé vont.

- Figyelj rám – szólt, miközben maga elé tartotta a tollat. - Itt egy tőr. Ha nem tudlak megvédeni, akkor használd ezt.

A kezembe nyomott egy gyönyörű tőrt, majd visszafordult ahhoz a valamihez. Alig lehetett látni valamit, de a villanyok elkezdtek villogni, és akkor egy pillanatra megláttam.

Azt kívánom bárcsak ne láttam volna.

Egy kutyára hasonlított, labradorra, csak éppen tízszer nagyobb volt. A fekete szőre néhány helyen véres volt, a fogain pedig húscafatok lógtak. Emlékeztetett Bolyhoskára a Harry Potter könyvekből.

- És te mivel véded meg magad? Egy tollal? - kiáltottam vissza, mivel a kutyaféleség úgy döntött, hogy még egyszer földrengést okoz a morgásával. A fiú rámmosolygott, majd levette a kupakot a tolljáról, mire az átváltozott egy karddá. - Hát jó... Így már egy kicsit több esélyed van – bólintottam, a következő pillanatban Bolyhoska pedig felénk ugrott.

Az események annyira gyorsan mentek, hogy mire észbekaptam, a fiú már majdnem megölte az óriáskutyát. Én bebújtam egy könyvespolc mögé, és Bolyhoska látszólag megfeledkezett rólam, mivel pont úgy állt, hogyha a tőrt felé dobom, eltalálná a mellkasát.

Vettem egy mély levegőt, majd elhajítottam a tőrt. Reménykedtem, hogy nem találja el a fiút.

Az egész mintha lassított jelenetben lett volna. A tőr tökéletes ívben repült a kutya felé, majd beleállt a kutya mellkasába, pontosan ott, ahol a szíve lett volna – ha van neki. A kutya megmerevedett, és tágra nyílt szemmel nézett rám, de meglepő módon nem csuklott össze, hanem porrá vált, és a következő pillanatban már semmilyen bizonyíték nem volt arra, hogy itt lett volna.

Kifújtam a levegőt, amit ezek szerint bent tartottam. Hitetlenül meredtem arra a pontra, ahol Bolyhoska vérszomjas változata volt, és nem tudtam elhinni azt, ami történt. Egyrészt egy tökéletes dobással megöltem egy szörnyet, másrészt, egy szörny megtámadott engem. Egy könyvtárban. Már értem miért utálják a többi emberek ezt a helyet.

Elgondolkoztam azon, hogy vajon az öreg könyvtáros néni hol lehet, de nem volt időm lecsekkolni, hogy életben van-e még, mivel a fiú karon ragadott, majd kirángatott az épületből.

- Ki vagy? - kérdeztem rá nézve. Lehet, hogy el kellett volna húzódnom tőle, és elmenekülni, őrültnek nevezve magamat, de még mindig pörögtem az adneralintól.

- Percy Jackson – mondta lihegve. - És te?

- Maxie. Maxie Quinn.

-Meghívlak egy Mekire, és ott mindent megbeszélünk, rendben? - nézett rám.

Mit tehettem volna, egy Mekinek csak nem mondthatok ellent.

- Szóval te Percy Jackson vagy, Poszeidón fia, ami most a könyvtárban megtámadott, az egy pokolkutya volt, és nekem az egyik szülőm egy isten.

Percy bólintott.

-Te megőrültél – jelentettem ki, mire Percy Jackson bossúsan felsóhajtott.

-Nézd, ezt a párbeszédet már vagy tízszer lejátszottuk. Nem, még mindig nem vagyok őrült. Te sem vagy az. És még mindig ételfestéket csöpögtettem a fantámba, mert szeretem a kéket.

-És ez nem egy ok arra, hogy őrültnek nevezzelek – húztam össze a szemem értetlenül.

-Melyik szülőddel élsz? Anyáddal vagy apáddal? - kérdezte végül.

-Árvaházban élek. Anyám meghalt hét éves koromban, apa pedig akkor, amikor kicsi voltam – vágtam rá hidegen, mire Percy elpirult.

-Sajnálom. De ez azt jelenti, hogy apád az isten. Nem halott.

-Elég! - pattantam fel. - Nem akarom, hogy az apám életben legyen. Azt akarom, hogy halott legyen, mert ha nem az, akkor fáj belegondolni, hogy soha nem jött vissza hozzánk, még akkor sem, amikor anya meghalt, oké? - mondtam remegő hangon. Percy lehajtotta a fejét.

-Maxie, nem akartalak megbántani, rendben? De ha nem jössz velem a Félvér Táborba, akkor a szörnyek utánad jönnek, és nagy valószínűséggel meghalsz. A táborban találkozhatsz olyan emberekkel, mint te, és az tényleg egy jó hely. Megtanulhatod megvédeni magad – mondta szinte könyörögve.

Nem tudtam, hogy mit mondjak. Valószínüleg a tábor jobb választás lenne, mint az árvaház, de nem akartam megtudni az igazságot. Nem akartam megtudni, hogy ki az apám. De vajon megéri-e az igazság elől menekülni, ha közben tönkre teszem az életemet?

-Jó. Veled megyek.